Zinner Tibor történész, az egykori magyar semmisségi bizottság társelnöke a vele készült interjúban visszaemlékezett: ő tagja volt a magyarországi semmisségi törvényt megalapozó három tényfeltáró bizottságnak. Jogászok és történészek 1989 februárjában kapták azt a nehéz feladatot a Németh-kormánytól, hogy kormánybizottságként tárják fel a gyászos múltból, vegyék számba azokat a büntetőügyeket, amelyekről feltételezhető, hogy koncepciós elemeket tartalmaznak, tegyenek javaslatot a törvénysértés következményeinek kiküszöbölésére. Mutassanak rá arra, hogy miként jött létre Révai József szavaival: „a rendőrállam” avagy Fehérváry István kifejezésével: a magyarországi „börtönvilág”. A rendelkezésre álló szűk időkeretből a történészi és jogászi tényfeltáró munkálatokból két semmisségi törvényre „futotta”. Az egykori büntetőperes eljárások koncepciós elemeinek kimutatásával alapozták meg az első, valamint a második felsősszintű jogszabályt előkészítő törvényalkotást, majd a honatyák által elfogadott törvényt. Nyilvánvalóvá vált: nem esetekről, ügyekről, törvénysértésekről írtak, hanem elsősorban arról, ami ezeket őket rendszerré tette. Írásuk – A törvénytelen szocializmus – azáltal vált hitelessé, hogy állításait hatalmas adatbázissal támasztották alá. Az egyértelműen politikai ítéletek mellett Romániában, előfordultak olyanok is, amelyek nyilvánvaló politikai indíttatásból, de jogi értelemben köztörvényes alapon hoztak meg. A magyarországi kutatás is szembesült ezzel. A társadalmi megbékélés, a mielőbbi sikeres rendszerváltoztatás érdekében odázódott el az ‘56 ősze után köztörvényes cselekmények elkövetésének vádjával meghurcolt politikai elítéltek ügyének törvényi rendezése 2000-ig. Magyarországon a semmisségi törvényeknek két szakasza volt. Az egyik a sztálini rendszer diktatúrájának utolsó két évében, a Németh-kormány idején zajlott 1989 februárjától, és két felső szintű jogszabály kihirdetésével zárult. Ezzel az 1945–1963 között kihirdetett törvénysértő elítéléseket hatálytalanították. A második az Antall-kormány idején, 1991. február-márciusától vette kezdetét, és az 1992. évi XI. törvényhez, az ún. harmadik, az 1963–1989 közötti politikai perek semmisségét kimondó törvény megalkotásához vezetett. Végül a 2000. évi törvény zárta a folyamatot. Ez a negyedik semmisségi törvény az 1956-os forradalommal és szabadságharccal összefüggő, politikai koncepció mentén alakított eljárási rendek törvényszegéseit tette semmissé. A diktatúra tetteit orvosló semmisségi, majd kapcsolódó kárpótlási törvények rendkívül fontosak. Ezek egyúttal preventív védekezési eszközként a múlttól történő teljes elhatárolódás lehetőségét is biztosítják a jogállam jogtisztelő polgárai, törvényalkotói számára. /Isán István Csongor: Kárpótlás, mint prevenció. = Új Magyar Szó (Bukarest), okt. 30./
